 |
 |
| Fotó: Bíró István |
 |
|
Georg Büchner
LEONCE ÉS LÉNA
Lator László és Thurzó Gábor fordításainak felhasználásával
Mind Leonce, mind Léna azért menekülnek el otthonról, hogy megszabaduljanak a mások által eltervezett esküvő elől. Mégis, óhatatlanul egymásba lesznek szerelmesek. A több mint nyolcvan apró államból álló Németország idején íródott Leonce és Léna a drámairodalom első, az emberi gondolkodás és beszéd széthúzásához vezető, elszemélytelenítő mechanizmusról szóló remake-je, olyan vígjáték, amelyben a szereplők eljátszanak és csintalan gyerekként megrongálják halálgép-játékszereiket, hogy megtalálhassák saját szabadságukat.
Tompa Gábor
Szereplők:
Péter, Popo birodalmának királya: Váta Loránd
Leonce herceg, a fia: Bodolai Balázs
Léna hercegnő Pipi birodalmából: Györgyjakab Enikő
Valerio: Viola Gábor
Rosetta: Kató Emőke
Nevelőnő: Varga Csilla
Szertartásmester: Biró József
Az államtanács elnöke: Orbán Attila
Rendörfőnök: Keresztes Sándor
Rendőr: Sinkó Ferenc
Iskolamester: Szűcs Ervin
Udvari káplán: Farkas Loránd
Első tanácsos: Laczkó Vass Róbert
Második tanácsos: Balla Szabolcs
Harmadik tanácsos: Fogarasi Alpár
Negyedik tanácsos: Kántor Melinda
Rendező: Tompa Gábor
Díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu
Dramaturg: Visky András
Zene: Vasile Şirli
Koreográfus: Florin Fieroiu
A rendező munkatársa: Albu István
Ügyelő: Borsos Levente
Súgó: Kerezsy Imola
Az előadás időtartama: 1 óra 40 perc szünet nélkül
Díjak:
UNITER (Román Színházi Szövetség) Díj:
Viola Gábor – a Legjobb Férfi Mellékszereplőnek járó UNITER díj, Valerio szerepéért, 2010.
Az UNITER (Román Színházi Szövetség) jelölései:
- a 2010-es év Legjobb Előadása
- a 2010-es év Legjobb Díszlettervezője – Carmencita Brojboiu
|
| Fotó: Bíró István |
 |
|
SAJTÓSZEMELVÉNYEK
Kesernyésen gunyoros a Tompa rendezte előadás. Arról regél nyelvöltögető iróniával, hogy hosszú ideje egy helyben toporgunk, de ezt a lehetetlen dekkolást megideologizáljuk, megújulásnak, netán még forradalomnak is hazudjuk. A jelmeztervező, Carmencita Brojboiu rizsporos parókába, csaknem korhű öltözékbe bújtatta a szereplőket, de ehhez lepusztult, elhagyott gyárépületszerű díszletet tervezett. Ezzel groteszkké, hangsúlyozottan ellentmondásossá téve ezt a világot, azt a hatalmi őrületet cikornyássággal leplező tébolyt, ami a darabban zajlik, és ami az előadás szerint nagyon is a mára hajaz. Tompa anélkül, hogy csipetnyit is direkten aktualizálna - ő inkább esztétizál, - nagyon is tud a máról szólni.
Bóta Gábor, Népszabadság
Tompa nyitóelőadása Georg Büchner 1836-ban írt szatírájának, a Leonce és Lénának, rendkívül komikus újrafelfedezése. Az előadás látványvilága (a díszletet és a jelmezeket egyaránt Carmencita Brojboiu jegyzi) egyenletesen lenyűgöző.
Büchnerről elmondhatjuk hogy a Woyzeck-kel feltalálta a naturalizmust és az expresszonizmust is; a Leonce és Lénával úgy tűnik, az abszurd színházat is feltalálta és Tompa rendezése – akár Kopasz énekesnő-rendezése is – a politikai idiotizmus és az abszurd arcátlanság elbűvölő egyvelege.
Robert Cohen
Tompa Gábor előadása minden percben újabb, izgalmasabbnál izgalmasabb ötleteket, nyelvi és képi játékokat gurít a néző felé, gondosan ügyelve arra, hogy nehogy untassa vagy fárassza. A Leonce és Léna egy svájci óra pontosságával működik, de közben végig habkönnyű marad.
Fülöp Noémi, Hamlet.ro
Kerülve a politikai problematikához való közvetlen hozzászólást, a rendező, Tompa Gábor – ahogy ő maga is hangsúlyozza az előadás műsorfüzetében – a művészszínház eszközeihez fordul, melyekkel finoman, jelképes eszközökkel figyelmeztet a romániai társadalmat jellemző negatívumokra – a stagnálásra, az egy helyben való toporgásra. Önironikusan, a színházban próbál megoldást találni, így válik az előadás vége a színház a színházban általi menekvéssé: „Építsünk színházat”, énekli a királyi udvar az előadás utolsó dalában.
A csalódottság íze ellepi a színházat is, amely – mivel egy olyan világban működik, amelyet gyakran kritikusi nézőpontból kell szemlélnie – saját magát kell újraértelmezze.. Feltéve, ha megtalálja önmagában az ehhez szükséges energiát és nem válik saját legendás múltjának utánzatává.
Cristina Modreanu, ArtAct Magazine
A Leonce és Léna ízletes előadás, csodálatosan szép, felnőtteknek való történet, tele humorral, iróniával, pikantériával, festőiséggel, narrációjának gombolyagjába a „világ nagy színházainak” szálait tökéletesen egyesíti egy figyelemre méltó posztmodern konglomerátummá.
… a nevetéstől az izgalomig, az ironikus eltávolodástól a gyermeki együttérzésig, a tiszta örömtől a racionális értékelésig – a néző felejthetetlen élmény szakaszait járja be a ragyogó előadásnak, melyben egy zseniális szerző találkozik egy rendkívüli finomságú hermeneutával. Amondó vagyok, hogy a Leonce és Lénát látni kell. És ezzel talán elmondtam – ha nem is eléggé részletesen – szinte mindent.
Claudiu Groza, Tribuna
Tompa Gábor rendezése olyan mesejátékot teremt, amelyben a könnyed is súlyos, és fordítva, a nehéz is súlytalan, s ezzel Büchner színművét úgy helyezi el egy Shakespeare-től máig terjedő színháztörténeti tengelyen, hogy azt érzékelteti: a rövid életű német költő nemcsak a nagy angol utóda, hanem előde is Beckettnek és Ionescónak, mert szövege ugyanolyan önfeledten játékos, mint a Szentivánéji álom, de olykor, kérdéseiben és hangsúlyaiban ugyanolyan nyugtalanító is, mint a 20. századi leszármazottaké. Ezért a sok kecses tánc és jól megkomponált test-játék, önfeledt pajkosság és poénos látvány-művelet. De a szavak és gesztusok vastagabb, triviálisba átcsapó vagy az értelmetlenre és képtelenre nyitó felhangjai is ezért – hogy a két regiszter együtt fusson mindvégig az előadásban, mint az igazban a hamist, a hamisban az igazat tükröztető megértés és tapasztalat látványa. Ha az „eredeti” Büchner minden bizonnyal ironikus színezetű, az előadás hangszerelése elmozdulást idéz elő az abszurd irányába, s ezzel úgy közelíti a művet világunkhoz, hogy nemcsak napjaink színházi kultúrája működik benne otthonosan, hanem mozgósítja a film és a televízió nézőjének élmény-érzékenységét is: a látszatba-vetettséggel viaskodó tudatot.
Horváth Andor, Hány óra van? (Interferenciák 2010 fesztiválújság)
Büchner „filozófiai mélységű bohózata”, parodisztikus mesejátéka Tompa Gábor rendező elképzelésében egyfajta reális–szürreális regiszterbe kerül: elég megemlíteni a lerobbant, elhagyatott gyárépület falain ottmaradt, román feliratú tűz- és munkavédelmi szabályokat tartalmazó táblácskákat, a kitört üvegablakokat, a félig-meddig kidőlt falakat – hány ilyen vigasztalan hely van országszerte –, ebben a térben kísértenek Büchner figurái, rokokót idéző pipiskedéssel álmodozva életről, szabadságról, szerelemről, alattvalói, illetve országirányítói magatartásról. Hiábavalóan. Hiszen, ha véget ér ez a szürreális álom, a színészek ugyanott találják magukat: a romos, omladozó, kiüresedett térben, amelyben már csak a múltból ittmaradt tűz- és munkavédelmi szabályok érvényesek. És erre nem lehet építeni. Még színházat sem.
Köllő Katalin, Szabadság
A komikus, börleszk regisztert felváltva az előadás vége felé uralkodó komorabb hangnemmel (...), Tompa Gábor előadása sikeresen emeli ki azt a tisztánlátást, amellyel Büchner megelőlegezte a világ önmagából való teljes kifordulását és az egyén elszemélytelenedését, amelyet később az abszurd irodalom boncolgatott.
Eugen Wohl, Hány óra van? - Interferenciák 2010 fesztiválújság
|
| Fotó: Bíró István |
 |
|
A helybenjárás mint forradalom
Tompa Gáborral beszélget Visky András
|
| Fotó: Bíró István |
 |
|
V.A.: Már kétszer meg akartad rendezni a Leonce és Lénát, mindkét esetben hozzá is fogtál a munkához, előadás mégsem lehetett egyikből sem. Most viszont, a harmadik alkalommal, megszületett. Korábban kikkel és milyen körülmények merült fel a lehetőség?
T.G.: Volt egy vásárhelyi próbálkozás 1982-ben, közvetlenül a Zoo Story után. Tulajdonképpen az akkori nem is jutott el csak az olvasópróbákig, azt hiszem két olvasópróba volt, mert akkor jött közbe az az egyetlen eset az én életemben, amikor megbíztak egy előadás megrendezésével, 83-ban, és ezt nem tudtam elhárítani. Harag György vett rá, hogy segítsek a színházon, mert a kolozsvári társulatnak Dehel Gábor Az ártatlan című, felszabadulsáról szóló darabját kellett bemutatnia a konstancai fesztiválon, és akkor én már beosztott rendező voltam itt Kolozsváron. Harag nagyon kedvesen és szeretetteljesen vert át engem akkor. Én végülis is nem bánom, mert maga a próbafolyamat izgalmasan alakult, hiszen az volt a kérdés, hogyan lehet egy nem-drámai szövegből mégis előadást csinálni. Ez a gyakorlat akkor azért izgatott engem, mert Harag több jelentős előadást hozott létre nem túl erős drámákból. Az Özönvíz előttből sem előtte, sem utána nem született jelentős előadás. Akkor dolgoztam először a nem régen megboldogult Titi Ciupéval is. A vásárhelyi próbákat emiatt le kellett állítani, és talán nem is baj ez, mert a sepsiszentgyörgyi Woyzeck még elég friss előadásom volt, és ezúttal nem annyira Büchner, mint az a csapat érdekelt, akikkel Vásárhelyen az Zoo Storyt megrendeztem, és akikkel folytatni akartam a munkát: Keresztes Samuval, Zalányi Gyulával, és még néhány színésszel a vásárhelyi társulatból. Így indult el és maradt abba a vásárhelyi Leonce és Léna. Később Piatra Neamţi-ra hívtak rendezni ’85-ben, és én a Leonce és Lénát javasoltam, de az már egy egészen más előadásterv volt. A vásárhelyi stúdióterminek indult, míg ez nagyszínpadinak. És ezt is elkezdtük próbálni, megvolt a szereposztása is. Erősen politikai jellegű előadás lett volna, mint ahogy a büchneri szöveg is az. Büchner ezt a művet abban az időben írta, amikor Németország 82 apró államból állt, ennek a pamfletjét meg is lehet találni a műben, amikor arról beszélnek, hogy az érkező hercegnek az orra már itt van a határon innen, de „a többi még túl van a határon”; vagy az hogy „már egy tucat hercegségen, fél tucat nagyhercegségen s jó néhány királyságon átszaladtunk, méghozzá lóhalálában egy fél nap alatt”. Ebből kiindulva ’85-ben a díszlet a berlini fal volt tulajdonképpen, az egyik oldalán volt a Pipi birodalom, a másik oldalán a Popo birodalom, Péter király teljes udvara vakokból állott, egyedül a szertatrásmester volt félszemű. A másik oldal, Pipi birodalma meg egy nagyon furcsa, hideg, szinte akváriumszerű világnak terveztem, babaszerű alakokkal és egy hatalmas megterített asztallal, gyertatartókkal, mindenféle finomságokkal meg gyönyörű ezüstökkel. Mintha odaát egyfolytában valamilyen bankett, valamilyen vacsora zajlana. Amikor meg a szertartásmester elkezdi a monológját a megaszalódott sültekről és a katasztrofális helyzetről, azt mi úgy csináltuk meg, hogy fölmászik a falra, a berlini falra, látja, hogy milyen finomságok vannak az asztalon és milyen pompázatos estélyi ruhákban vannak felöltözve a szereplők, ő viszont egyfajta hamis jelentést közvetít a vak udvarnak, a jelenet végére meg elájul az éhségtől. Ezt az előadást akkor betiltották, nem jutottunk el még a főpróbáig sem, elég volt, hogy kiszivárgott a híre. A pártbizottság titkára, akit Hamza Săceanunak hívtak, leállította az egészet. Ez volt az utolsó próbálkozásom, tehát 25 évvel ezelőtt.
V.A.: Az előadás szövegváltozatának kialakítása során, de a próbafolyamat idején is sokszor kezünkbe vettük a Liviu Ciulei-féle, 1970-ben bemutatott előadás gépelt szövegét, beszélgetéseink alatt ebből az előadásból jeleneteket is felidéztél. Milyen Leonce és Léna előadásokat láttál, és melyek lettek igazán fontosak neked?
T.G.: Azt hiszem egyetlen előadás sem múlta felül a Ciuleiét, amit körülbelül tizenkétszer láttam. A ’70-es bemutatót ugyan nem láttam, de amikor elkezdtem színházba járni Bukarestben, ’71-ben vagy ’72-ben lehetett, még elég friss volt az előadás, és tizenkét éven át játszták, több mint háromszáz előadást ért meg a Bulandrában. Szerepcserék is voltak közben, mert a szertartásmestert például hárman is játszták, és nem is akárkik: Nicky Woltz-cal kezdődött, aztán Mircea Diaconu vette át, és még Petrică Lupu-val is láttam az előadást ’82-ben, közben meg elvégeztem a főiskolát... Ez az előadás azért volt nagyszerű, mert része volt annak az úgynevezett reteatralizálódási folyamatnak, amit Romániában a Ciulei-féle Ahogy tetsziktől számítanak. Rendkívül izgalmas előadás volt, a „színház a színházban” forma, a színházi konvencionalitás nagyon erős felvállalása, hiszen úgy kezdődött az előadás, hogy bejött az ügyelő egy gonggal, mialatt a színészek bemelegítettek a színpadon meg beszélgetnek, hangbemelegítőt tartottak, mit tudom én, ő megütötte a gongot és bejelentette: három perc van még a kezdésig. Az előadás meg úgy kezdődött, hogy szintén az ügyelő meg néhány színész és színpadi munkás kifeszítettek egy nagy transzparenst, amire a Büchner-darabból vett mottó volt írva – „A világ szép és tágas, végtelenül tágas” –, de fejjel lefelé, majd egyszercsak észrevették és megfordították... Volt aki jelmezben jelent meg a színpadon, volt aki civil, vagy annak ható ruhában, Léna volt az egyedüli, aki egy furcsa, aranyozott jelmezben jelent meg, mintha egy porcelán balerina lenne. Nagyon jó színészek játszottak benne, például Marin Moraru volt Péter király: hát felejthetetlen volt az ő megjelenése, ahogyan egy medencéből kiszáll huszas évekbeli fürdőruhában, előtte játékkacsával játszadozott a vízben, és ha jól emlékszem soha nem ötlözött fel teljesen... Utána láttam még Leonce és Lénát, nem olyan sokat, nálunk Barabás Olga próbálkozott vele negyedévesként, sok szép gondolat, költői pillanat volt abban az előadásban. Később láttam az Eszenyi Enikő-féle előadást a Kamaraszínházban, és amikor Kaposvárott az országos találkozó zsűrijében voltam, sokat harcoltam, hogy az az előadás díjat kapjon, több díjat is nyert végül. Volt abban az előadásban valamiféle felszabadult játékosság, ami nagyon érdekesen hatott, és úgy éreztem, hogy sikerült elkapnia stilárisan valamit abból, ami ez a különleges „Lustspiel”-nek nevezett játék.
V.A.: És a közelmúltban?
T.G.: Láttam Matthias Langhoff-nak az előadását, amit Párizsban rendezett 2002-ben. Nagyon izgalmas kísérlet volt, és egy nagyon hosszú előadás, ami Lenz, Leonce és Léna cím alatt futott, tehát a darabot Büchner Lenz című prózájával rakta össze, és a párizsi földalatti aluljárójában játszódott. Ebben az esetben azt hiszem, nem is igen beszélhetünk a Leonce és Lénáról, mindenesestre egy igen erősteljes politikai színházat csinált Langhoff brechti módon, amit többször is láthattunk tőle. Nem is tudom mi volt még... Mondjuk láttam még Alexandru Dabija előadását a bukaresti Odeonban, a pompázatos díszletre emlékszem, de magát az előadást nem sorolom Dabija legjobb munkái közé.
V.A.: És mi adja most az apropóját ennek a kolozsvári előadásnak? A darabban nagyon erős keserűség, olykor düh is érzékelhető az 1830-as francia forradalom utáni fejlemények miatt, hiszen Büchner maga is forradalmár volt, titkos társaságot hoz létre, pamfletet ad ki. Ismeretes, hogy barátját, a luheránus teológus Friedrich Ludwig Weidiget, akivel a politikai röpiratot megfogamazzák, halálra kínozzák a börtönben, neki meg Strasbourg-ba kell menekülnie a retorziók elől, sőt számüzetés is sújtja. A Leonce és Lénában elképesztő vehemenciával bánik el a vértelen, valódi politikai cselekvésre alkalmatlan nemességgel. Neked mi a személyes motivációd, hogy éppen most, 2010 végén veszed elő ezt a művet?
T.G.: Én úgy látom, hogy a Leonce és Léna a helybenjárás forradalomként való megideologizálásának a darabja, amit persze nem csak az eltelt húsz év eseményeiben, hanem sokmindenben látok. Én is azt a fajta elkeseredettséget érzem, amit talán Büchner. Ami vonzó benne mindenesetre az az, hogy én nem tudnék a ’89 óta eltelt húsz évről egy direkten politizáló színházon keresztül beszélni. Közben persze látom ezeket a nagyszerű román filmrendezőket, és az ő nagyon kegyetlen vallomásaikat az elmúlt időszakról. Én úgy tudok erről beszélni igazán, ha az előadásból mégsem hiányzik valahogy a remény mozzanata, mégis van valami szeretet benne... Én ennek a helybenjárásnak persze sokféle vetületét látom, és nem csak politikai vonalon.
V.A.: Sokat beszélgettünk arról, hogy ez a mű tulajdonképpen egyszerre egy „ál-Hamlet”, „ál-Rómeó és Júlia”, „ál-Ahogy tetszik”, ezeknek a nagy Shakespeare-műveknek bizony kegyetlen kifordítása, a nagy idézetekkel és az ismert szituációkkal való rendkívül tehetséges gúnyolódás. És ott vannak még a darabban az Isten létezésének a lehetőségét tárgyaló filozófiákkal (Descartes, Spinoza, Kant) való kíméletlen bohóckodások is, amik azt jelzik, hogy Büchnernek a kultúrába mint magáért való értékbe vetett bizalma is alaposan megrendült. Azért mondom mindezt, mert az előadás záróképében nagyon hangsúlyossá válik az „Építsünk színházat?” kérdés, amelyet Leonce maga is metsző iróniával kezel. Személyes vallomásodnak fogható fel a nevetésbe fojtott kérdés?
T.G.: Az „Építsünk színházat?” motivumát tulajdonképpen többféle látószögből is meg lehetne megfogalmazni. Ha a politikus mondja, hogy építsünk színházat, az cinikus. Ha a színházi ember mondja hogy építsünk, az elég keserű mondásnak hangzik, végülis majdnem cinikus az is, de lehet hogy naív... Naívság is van benne, hiszen mi folytatjuk, tovább csináljuk a színházat, tehát egyszerre jelenik meg benne, én azt érzem, a kiábrándultság és remény. Bármilyen felhanggal mondanánk is, mindig megjelenik benne az ellenkező jelentés is. Szeretném, ha megjelenne benne ez a kettősség, hogy a társulat, a szereplők, akik jelen vannak a színpadon és ráadásul kórusban éneklik ezt a szöveget többször is elismételve valahogy ennek a programnak a többszörösen is őrült ambivalenciáját bontanák ki. A Leonce és Léna és a Hamlet rokonsága erőteljesen megelenik ezen a ponton is. Olyan színházról beszélnek mindketten, ami elkerülhetetlenül leleplez. Egyszer beszélgettünk arról, hogy ez a Leonce mint szereplő nem csak egy divatpolitikának, a politikának mint divatnak a képviselője, hanem egyfajta önmagát forradalminak hazudó, forrdalaminak manipuláló üres, újnak tartott művészi attitűdnek is a képviselője...
V.A.: ...és lepelezője.
T.G.: Sok szempontból örülök, hogy idáig tolódott az én Leonce és Léna előadásom, mert miközben nagyon erős lett volna, úgy érzem, a nyolcvanas években ez a berlini falas változat, de a politikai színezet sok mindent eltakart volna és felmentett volna abból a világból, ami felmenthetetlen, és most is az. Valószínű, hogy illúziótlanabb és kétségbeesettebb is ez a megközelítés, hiszen nincsenek világosan szembenálló felek, mint akkor voltak, de éppen ezáltal reményt is többet tartalmazó előadást szeretnék. Hiszen a kétségbeesés az a remény legmesszemenőbb formája.
